Tobias Deccol

Név: Tobias Deccol

Faj: Ember

Származás: Nar Shaddaa

Nem: Igen… amúgy Férfi

Kor: 25

Erőérzékeny: Nem

Kaszt: Csempész

Kinézet: Kinézetem, hm. Ha tudnám, hogy nem képes igazolvánnyal kell ezt megírni, azt mondanám, hogy szexi, szőke, kék szem, markáns áll és díjnyertes fogak. De mint látjátok, barna szem, rövidre nyírt, barna sörény és arcot tarkító tuningcsík, melyről litániákat mesélhetnék, ha érdekel. Nem túl kirívó, de viszonylag szálkás testalkat, kész a bevetésre a legatlétikusabb módon!

Jellem: Nem gondolom, hogy a jellememet magamnak kellene elregélnem, de szerintem egy szóval jellemezhetném magam a legkönnyebben: Szerencsés. Nem volt, és úgy hiszem, nem is lesz olyan kalandban részem, amibe ne kerülnék, vagy amiből ne kerülnék ki sértetlenül (többnyire sértetlenül) hála a szerencsémnek. Nagy játékosnak képzelem magam (ami így is van). Életem az adrenalin és a sebesség, és persze a… elég a perverzkedésből.

Felszerelés: Szokásos, egyszerű csempész gúnya egy lopott köztársasági dzsekivel. Közönséges Comlink. Távcső. Bradley Anarchy modellű sugárvető / 3 db Energiacella.  1db Fénygránát. 1 db Hanggránát.

Tulajdon: -

Előtörténet:

          Az Ado Vaxként ismert Ghtroc 720-as könnyű teherhajó könnyed zakkanással szakadt ki a hiperűrből. Óvatos manőverbe kezdve fordult át az oldalára, s ritmusos keringőbe kezdett az ugrópontot elzáró aszteroida mezőben.

- Hély RG! Hogy működik ez a vacak?

- Nyomja meg a zöld kapcsolót, majd kezdheti a memoárt.

- Memoárt? Csak pár szót akarok rögzíteni, te fémborítású mocsári patkány.

- Nem lesz szüksége rá. Ha Tenngro mester rájön, hogy hiányos árut szállít. – felelte a droid, amint kinyílt előtte a pilótafülke ajtaja. – Már megint.

- Persze, persze. Megmondtam, hogy megoldom valahogy, nem?

- Mint mindig. Mint mindig… - csóválta meg karcos, érzelemmentes scannerét, majd végül magamra hagyott a fülkében.

- Átkozott robot, mindig azt hiszi, hogy ő a legény a fedélzeten. Még a tojáshély ott van a gyártási címe alatt, és még engem oktat ki? Ócskaság. – nincs mit tenni, hiszen ha valaki belevág a Huttokkal megszerződött táncba, arról a ringispilről maximum csak holtan lehet kipenderülni, ami az én részemről: tabu!

Egy jó ideje terveztem már megejteni ezt a kis… hogy is hívjam ezt a… tudjátok ezt a… ostoba droid, memoár? Még a végén tényleg igaza lesz és Tenngro házikedvencének szolgálok majd ünnepi vacsoraként. Nyúlna meg a nyaka annak a csúszómászónak! Bár, ha jobban belegondolok, széltébe már nincs hova nyúlnia, féreg.

          Minden egy pillanat alatt dől el az életben. A bódító adrenalin hevesen pumpál a hajszálvékony erekben, a pupilla kitágul, a mutatóujj meghúzódik, az energianyaláb pedig kivetődik a fegyver csövéből. A vörös fénysugár villámként suhan végig a sötét utcán, elűzve az útjába kerülő árnyakat. A lövedék célt talál egyszerűen szakítva át egy férfi mellkasát, s végül távozik a túloldalon füstölgő, égett sebet hagyva maga után.

Hogy ki venné el egy ember életét? Hogy mi kényszerít rá egyetlen egy élőlényt is a gyilkolásra? Arra, hogy megfosszon valakit az élet jogától? Kinek van ilyen hatalma, hogy döntsön emberi és földönkívüli életek fölött? A Huttok.

        Gyermekkorom a szokásos galaxisi szakzsargont idézve is: “sz*r” - volt. Retkes Nar Shaddaai levegő, kényelmetlen fekhely, iszákos anyuka és egy régelvesztett apa, ki talán valami fénykarddal suhogó csuklyásnak állt, hogy a nagy feketébe öltözött rosszfiúkat térítse és gyakja, mint Ballbo barátom piaci húsdarálója. Csóró fiú, pedig merészen állította, hogy négy karral milyen egyszerű az élet. Két kézre ital és étel, míg a többivel a hölgyeknek is kellemes perceket okozhatott, de aki vet, az úgy arat, s két kézzel olyan életet folytathatott, akárcsak én. Nem olyan szuper, izgalmas és legendás életet természetesen, mint én… de nem is ez a lényeg. Ilyen örökséggel és ilyen neveltetéssel melyik gyerekből ne válna egy hétpróbás gazember? Hogy az életemben legalább egyszer igazat szóljak, belőlem nem az vált. Az akkori énem még talán örülne is annak, amivé lettem. Huttbérenc, gratulálok, de ez sajnos vagy nem sajnos nem mindig volt így.

           Amikor a Grefnák ivaréretté válnak (viszonylag fiatalon), nekem is kiadott az élet egy jókora kanállal a felnőtté válás keserű, bosszantó és szabályokkal teletűzdelt leveséből. Mint minden nincstelen gyereket, az én anyám is felkínált a birodalomnak, hogy jó katonát neveljenek belőlem. Milyen nemes tett is volt ez a részéről mindaddig, amíg a kadéti iskolába nem kaptam meg a levelet, mely arról szólt, hogy drága anyámat hogyan folytották bantha hugyba egy megnemfizetett adósságának hála. Véglegesen is sikerült kijelentem, hogy árva vagyok. Árva, akit nem nagyon várnak már haza, így a legjobbnak láttam, ha valami kalandos és tényleg, izgalmas szakmába vágom bele magam kadétté válásom után.

Pilótának álltam. Pilótának, akit az osztályelső manőverei és képességei sem menthettek meg a felfüggesztéstől és az azonnali elbocsájtástól egyszerű parancsmegtagadásért. Kérdezhetnétek, hogy milyen nemes cselekedetet kellett megtennem ahhoz, hogy másokat mentsek meg, s ez az állásomba kerüljön. Semmilyen nemességről nem volt szó, csak a Mek-Shai táborunkban megismert Twilek lány fenekéről, és persze arról az unalmas napról, amikor a bolygók körüli túránkról maga a parancsnoki raj terelt vissza. Azt is vontatókábelekkel. Jhajj drága, Yana, hol masírozhatsz most azzal a két tökéletes…

- Uram. – lépett be újra RG a pilótafülkébe.

- Mit akarsz? Nem látod, hogy memoárt írok? Memoárt? Átkozott droid! – kapok fel egy apróbb tárgyat a konzolról, mire az fémes kongással repül el RG mellkasáról.

- Hajórajt érzékel a hosszútávú scanner. – mutat a navigációs panel melletti monitorra, majd a fején felvillanó zöld, kérdő leddel fordul felém.

- Valószínűleg csak roncsok, a jeladójuk még épségben lehet, ezért veszi fel a scanner. – kocogtatom meg a kijelzőt, mire az bevibrál, s az elébb jelzett “hajók” eltűnnek. – Látod? Nincs itt az égvilágon senki rajtam kívül. Élő, mármint organikus, mármint… érted te RG, most meg menj! Csak kizökkentesz, pedig nagyapám írói vére már átpezsegte a testem!

- Nincs jó előérzetem ezzel kapcsolatban.

- Hogy is lehetne? Lehet a szoftvered már egy kicsit elavult, így nem gond, ha itt-ott bugos vagy. Ha baj lesz, majd szólok. – még jó pár percig néztünk farkasszemet egymással, már ha lehet ennek a játéknak nevezni a zöld lámpásba való bámulást. Végül magamra hagyott újra, s mély sóhajjal visszafordultam a kijelzők felé. Pár végső scannt lefuttatva ismét meggyőztem magam arról, hogy szokásosan nekem van igazam és nyugodt szívvel folytathatom az irományom.

          Miután már nem volt rám szüksége a nagy és erős birodalomnak, könnyebnek látták ha a szülőbolygómra tessékelnek. Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy ez egy vices módja a kivégzésnek, vagy elég megfelelő börtönként szolgálhat a közemberek számára elhagyhatatlan, Csempészek Holdjaként is ismert planéta. Szerencsémre, egy szabadúszó birodalmi pilótának hamar híre kel az utcai versenyzők iskolázatlan, sufnyituningos bandái között, így elég hamar újra munkába állhattam. Barno Flekk fantasztikus suhanó csapatába sikerült elkezdenem új karrieremet, s Barno a volán mögé ültetett, amint eldicsekedhettem a kalandos előéletemmel. Be kell vallanom, ha valaki ezt olvassa, az elébb elhangzott “fantasztikus” szót az újraolvasás során a lehető legtöbb iróniával, egyben legkevesebb lelkesedéssel olvassa. Koránt sem bizonyultak a Turbina Betyárok élvonalba, sem célvonalba illő csapatnak, s hiába a tehetség, több suhanó is a roncstelepen kötött ki. Akárcsak a letartóztatásom napján, amint a helyi hatóságok kiráncigáltak a kilőtt siklóból. Nagy szerencsémre egyetlen tuning csíkkal megúsztam az arcomon, de Barno Flekk gyilkos tekintete arról árulkodott, hogyha újra találkozunk ebben az életben, pár törött végtaggal, akár hiányzóakkal rombolja majd le a légterelésemet.

       Gondolhatnátok, hogy mennyire szerencsés fickó vagyok, kit megannyi eséllyel látott el ez a messzi, messzi galaxis. Na, ez az újabb birodalmi kézre kerülésem során megváltozott. A volt pilóta képző vezetője eléggé kinőtte magát és természetesen nem kellett egyszer sem emlékeztetnie senkinek arra, hogy jó pár évvel ezelőtt miért is váltak meg a “szolgálataimtól”. Ha csak elétek tudnám idézni azt az átkozott, sunyi mosolyt egy olyan arcról, aki tudja, hogy mai édesded álmait gázmaszkos sith bácsik fogják vigyázni. Na az, mármint ez az arc hozott döntést. Hogy ráadásul még jobb büntetést szabhassanak a nyakamba, rám toltak egy olyan ügyet, miszerint: ÉN Alderaanni nemes hölgyeknek csaptam a szelet és jócskán sikerrel jártam. Most jöhetne az a rész, hogy ezt az egészet letagadom, de bocsánat, ez is egy igazság. Mint nagyapám mesélte, a bölcs író: “Fiam, egy jó férfinak az egész galaxist átíveli a fallosza.”. Ez van.

       Csak ez a bölcsesség és ez a vélhetőleg jótanács járt a fejemben, amint landoltunk Kessel bánya bolygójára. Kellemes hely. Ha valaki kicsit jobban odapörkölne a felszínnek, valószínűleg a fél galaxis beállna az itt kitermelt fűszereitől, de ki bánja? Én igen! Én bántam, amíg a porban, gázban és miegymásban nem kellett lapátolnom és kapálnom a szajrét.  Én bántam! De mint mindannyian várhattátok, hősötök nem fosztogatta sokáig a bolygót, hiszen a havi rendszerességgel távozó rakodóhajókat birodalmi vadászok társaságában ki másra bízták volna, mint… nem rám. De én is annak a hajónak a fedélzetén voltam, melyet a zötykölődős Akkadese Örvényben kalóz támadás ért! Tudjátok, hogy megy ez, mindenki lövöldözik, pördül, fordul a hajó az ahhoz nem értő kezekben. Ezt követi a sikoltozás, és az átszállás, melyet még több lövöldözés és még több sikoltozás követ. Ahh, bárcsak mindig egyszerűen mennének a dolgok. Legalább ez játszódhatott le a kalózkapitány fejében, amíg meg nem látta a semmiből előbukkanó cirkálót, mely szép lassan vontatta be az elkopzott hajót a mellette szétpukkanó kalózok színpompájában.

        Szerencsém sosem hagyott el, és ismét mellém szegülni látszott, amikoris újra letartóztattak, immár kalózkodásért. Különös, hiszen nem nagyon tudtam, hogy el lehet követni bűnt a bűnben büntetetten. Ha valaki erre képes lehetett, hát az ki más is lehetne, mint megintcsak én. Mélyentisztelt birodalmi barátaink sosem látott kutatásba és irat fejtésbe kezdtek, hogy sikerüljön mind a négy oldalnyi anyagot összeszedni rólam, s újabb kérdő, egyben csalódott pillantásokkal bombázhassanak. Parancsnokuk, egy bizonyos Krennel Feketeruhás Piperkőc, úgy vélte fölösleges lesz újra és újra felvennie a versenyt a szerencse fiával, így munkát kínált, s ezzel hatalmas adósságot akasztott a nyakamba. A megfizetéssel még várnia kellett, de a hosszútávú befektetését, amíg csak élek, elfeledni nem fogom.

       Mire kettőt pislogtam, már a Tatooine-i Mos Shuuta nevezetű kisvárosban találtam magam, szemben a legátalkodottabb, legrondább teremtménnyel és udvarnépével, Tenngroval a Huttal. Áruk és kincsek fuvarozása lett a kitűzött feladat, természetesen Mr. Feketeruhás és majdnem Lepke úrfi zsebében landolt az értékek 99-százaléka, a maradék egyből pedig meg kellett tankolnom a hajóm. Ha úgy vesszük, egyik kézről életem legunalmasabb, egyben legbékésebb nyolc hónapjáról beszélhettünk. Másik kézről pedig rémisztő a kalózok általi folyamatos sortűz alatt, vámosokkal, bonyolultan mozgó és veszélyes landolásokkal. Mi mást is mesélhetnék, hiszen ilyen könnyedén, több keserűséggel mint szerencsével telnek a napjaim, s egy újabb rakomány landolhat…

- Uram! – robban be RG az ajtón, fején valami idétlenül villogó, piros lámpával. – Idegen hajók vették körbe az Ado Vaxot.

- Badarság RG, és már megint csak félbeszakítasz! – emeltem el a droidról a tekintetem a pilótafülke ablakára, mire elkerekedtek a szemeim. – Ó, hogy kettyintené meg az a jó… - reakcióm nem is írhatta volna le szebben a körénk gyűlt kalóz seregletet. A comlink hirtelen hangja viszont mindannyian tudjuk, hogy miért csörgedezett vidáman a fali konzolon.

- Még hány ugrás Mos Shuuta, RG?

- Kettő, uram. Mégis mit próbál tenni? Megint hagyja magát kirabolni?

- Nem, ezúttal nem! Legyen az kettő és fél! – mutatom fel ujjaim a droidnak, ki még mielőtt okosan elmagyarázná, hogy a ráadás ugrás egyenesen a Tatooine magjába fúrna bennünket, már bele is kezdek az életünkért és a fűszer épségéért vívott piruettekbe. Gyors kattintások, csattogó kapcsolók, s az Ado Vaxból kibújó automata ágyúk azonnal tüzet nyitottak üldözőinkre.

- Pajzsot a meghajtók köré és az ágyúkra, RG! Nyolcvan százalékot a hiperhajtóműre! RG! RG? – vetek hátra egy elégedetlen, mi a frászt csinálszot?!

- A beépített protokoljaim ellent mondanak a magunk és a termék megsemmisítésének. Kérem, állítsa meg a hajót és adja át azt a kalózoknak.

- Még mit nem! Majd boldogulok egyedül! Mint mindig… - pördülök ki a pilótaszékből, s pár másodperc alatt minden kiadott parancsomat teljesítem az utolsó pillanatban, míg nem ütköznénk egy nagyobb űrkővel. A rizikós manővert pár kalóz már nem tudja végbevinni, így halovány zörej jelzi a sikeres likvidálást. Másokat balszerencsémre jobb képességekkel áldották meg, s társaik halálát véres bosszúval kívánták megtorolni. Az űr tüzijáték középpontjában csak a kiutat fürkésztem, bevetve életem során megszerzett minden tapasztalatomat a túlélés érdekében. Nem értem, miért kaptak el az indulatok. Az agyamba tóduló vér, heves szívverés és az az átkozott levakarhatatlan vigyor. Igen, engem egész életem során ez éltetett. A pilótaképző, a versenyek, a nyolc hónapnyi szoros kötődés az Ado Vax-szel, a kalandok, a lányok és a múltam, mind ezekhez a pillanatokhoz vezettek el engem, Tobias Deccolt.

         Teljes erőmmel tépek bele a botkormányba, mire az Ado Vax átfordul a feje tetejére, szemben a kalózok hadaival. A hajtómű felbőgött, majd az automata ágyúk veszedelmes sorozatlövésbe kezdtek. Még két hajó okádott szikrákat, s végezte az űrtemető szennyeként, s a Huttoktól kapott hajó immár  századik kritikus találatával pördült ki az aszteroida mezőből. A felderítőrendszer még három hajót jelzett, de már túl késő volt számukra, hogy üldözőbe vegyenek. A navigációs számítógép jelezte, hogy elkészült a számításokkal. Kinyújtottam a kezemet, és óvatosan meghúztam a hiperhajtómű aktiválókarját. A következő pillanatban odakint a fénypontok fénysávokká változtak, amiből kialakultak a hiperűr jellegzetes, kék fényörvényei. Nyugodtan dőltem hátra a székben. Tudtam, hogy már rég magunk mögött hagytuk a kalózokat, de még így is kirázott a hideg.
 

- Jól csinálta, uram. Nem úgy, mint mindig. – helyezte a vállamra, tőle szokatlan módon RG, majd a navigációs kompjúterhez sétált. – Ellenőrzöm a bevitt adatait, uram.

-  Én mindig mondtam, hogy csak bíznod kellene bennem. Na és persze… Hogy mi? Ne nyúlj a navigációhoz!

             Mire szavaim elhagyják a szám, már túl késő. RG azonnal rákapcsolódott a számítógépre, s az általa kalkulált adatok egy szempillantás alatt felülírták az én koordinátáimat, s a hiperhajtómű irányából érkező hangos robbanás túl baljósan hangzott ahhoz, hogy ezt túléljük. A körülöttünk örvénylő hipertér egy pillanat alatt vált semmivé, s Tatooine űrkikötőjébe csapódtunk, a lendület nem igazán hagyott alább, s bár az Ado Vax 40 százaléka ebben a pillanatban vált semmivé, tovább száguldtunk a bolygó felszíne felé. A légkörbe lépve forróság öntötte el a hajót, s az érzékelők mindegyike hangos sírásba kezdett. Folyamatosan jártak a kezeim, ahogy próbáltam menteni, ami menthető, de a tengernyi sivatag már tárt karokkal várt bennünket. A becsapódásig még nagyjából tíz másodperc lehetett hátra, mikor sikerült katapultálnom, s még láttam ahogy RG-t kiszippantja egy légörvény a hajótestből, mely sziporkázó, üvöltő hőbombaként robbant fel a homokdűnék között.

              Heh, pedig milyen jól indult ez a nap, és most? Nagy valószínűséggel halott vagyok.

- Átkozott droid...