Zakor

Név: Zakor

Faj: Cathar

Származás: Dromund Kaas

Nem: Férfi

Kor: 22

Erőérzékeny: Igen

Kaszt: Sith

Rang: Sith Tanítvány

Szövetség: Birodalom

Kinézet: Mivel cathar, bundája van. Barnás-fekete szőrzetét sebhelyek díszítik, főleg a hátán, valamint az arcán. A szemét nem változtatta meg a sötét oldal használata, az továbbra is tiszta égszínkék színben ragyog. Csak alkalomadtán, ideiglenesen fordul tűzsárgába, amikor mélyen merít a hatalomból, vagy rituálét használ.

Jellem: Sith lévén nem a legbizalmasabb, legkedvesebb egyén, azonban kimértebb, kevésbé engedi, hogy elragadják az érzelmei. Gondolkodó egyéniség, aki azonban hajlamos lenéző és flegmatikus pillanatokra.

Felszerelés: Egy zöld fénykard, faborítással, jedi motívumokkal. Egy mélyvörös fénykard, fémborítással, ezüst és fekete nyélszínnel. Egy lélegzőkészülék, egy tablet, és két kommunikátor: egy csak hangra, egy pedig hologrammos. Egy fülhallgató.

Tulajdon: Egy átlagosnál tágasabb lakás Dromund Kaas-on.




- Nos, akkor kezdjük az elejéről.

- Ha neked az kell…

- Neved?

- Pontosan tudod, hogy mi a nevem. Egymás fejét nézegettük évekig. Az, hogy most nem a dzsungelben, hanem egy tikkadt sivatagban egy templomban pazarlod az energiát légkondikra, nem sokat változtat. Talán annyit, hogy párátlanító helyett párásítót kellett beépíteni. De, ha már ilyen szépen kérdezed, Zakor vagyok.

- Család?

- Te aztán nem tágítasz. Anyám Tebatha, ex-jedi, nem-ex rabszolga. Apám pedig Darth Umbrosus. De ezzel is teljes mértékben tisztában vagy, Melaqis. A többiről nem tudok. Nem is kifejezetten érdekel. Mondd csak, neked van családod? Anyuci szokott csomagolni ebédet mielőtt bejössz az Akadémiára gyerekeket kínozni?

A fiatal cathar láthatólag talán unottnak tűnhetett; félelemnek írmagja sem volt benne. Noha, ha valaki kifejezetten sok időt akar tölteni a tanulmányozásával, könnyedén rájöhet az arckifejezéséből, hogy a végletekig gyűlöli azt, aki vele szemben ül, és kérdezgeti. Vézna, éheztetett testét vérző sebek, villám ütötte nyomok, egy bedagadt szem tarkította… sokáig, napokig, hetekig, tán egy egész örökkévalóságig kínozták. Azonban a vesztesek bizalmát sem éri meg alábecsülni: ha már meg kell halnia, nincs mit veszíteni, nem igaz? Valamely meghatározhatatlan okból azonban Malaqis, a sith tanár, még nem vágta le a fejét. Ez pedig azt sejteti a Zakorral, hogy valamely célt akar elérni vele valaha volt oktatója. Ez pedig azt jelenti, hogy most, amíg még él, lehetősége van a megérdemelt flegmasággal beszélnie, és talán még azt is megengedheti magának, hogy a végletekig idegesítse. Ez pedig egy morzsányi boldogsággal tölti el.

Malaqis sötétbarna bőrén még sötétebb ráncokba fojtotta azon késztetését, hogy egy mozdulatból levágja az előtte ülő fegyvertelen, szökött, és ráadásul pofátlan tanonc fejét. Sajnálatos módon ezt nem engedhette meg magának; a saját nyakába kerülne. Mivel a fénykardjával nem tudott jelenleg mit kezdeni, varkocsát matatta idegesen.

Zakor rendkívül élvezte a műsort.

- Ide figyelj, te retkes kis korcs. Ha rajtam múlna, már rég darabokban falnának fel a kutyák. De mivel megtaláltunk, és sikerült élve elhozni, egy kis tanmesévé válhatsz, hogy tudják a tanoncok, hogy mit ne csináljanak. Akkor se, ha az apjuk maga a Császár.

- Öregségedre hogy megenyhül a szíved, Malaqis bácsi. Tanmesét akarsz? Akkor adok egy jó hosszút. Beszélgessünk. Kezdjük a gyerekkoromnál.


Azt már tudod, hogy ki az apám, és ki az anyám. Igazából az első emlékem meglepő módon az, ahogy apám ringat a karjaiban és dúdol. Ez az első és utolsó kellemes emlékem róla. Talán kiskoromban meghatotta, hogy én vagyok az első gyereke? Nem tartott sokáig, főleg anyám nevelt, apám eltűrt. Azonban hamar rájöttek, hogy Erőérzékeny vagyok. Így esett, ugye, hogy első körben a Dromund Kaas Akadémiára kerültem, míg Korribant kitakarították és áttelepültünk ugye ide.

Nem pazarolnék sokat arra, hogy gyermekkorom pillangókergetéseit vagy kisállatkínzásait részletezzem. Tudod, hogy milyen az Akadémia a kisebbekkel. Neveltek, képeztek minket, a magatok elcseszett módján, hogy jó erősek legyünk. Apránként edzetek minket, felkészítetek arra, ami később jön. Semmi bajom nincs ezzel, ha már sithnek készül az ember, legyen kemény fából és jól megfaragva.

Te is itt kerültél a képbe. Négyéves korom óta neveltél; legalábbis te így hívtad. Emlékszem arra a jó öreg sztorira, amit gondolom mindenkivel megcsináltatsz. Adtál nekünk egy-egy háziállatot… Én egy vulptexet kaptam. Három évig kellett vigyázni rá, gondozni, aztán élve felboncoltattad velünk. Ezt mindenképp ki akartam emelni, egész nosztalgikus kis történet.

Amire még emlékszem, az az a kiállhatatlan farok, Deradius. Sith Tisztavérű, meg minden. Az emberekből álló sleppjével. Ha jól emlékszem, neki a kisállata egy porg volt, amikor kicsik voltunk. A fajjal semmi bajom nem lenne, mondjuk azért elég hajlamos volt azt hinni magáról, hogy a csupasz, rákvörös bőre meg a jól kihegyezett álla okán mindent megtehet. Amikor egyszer versenyt kellett futnunk a dzsungelen keresztül egy obeliszkhez, amit ki kellett nyitnunk, és a holocront vissza kellett hozni, eléggé sikerült beelőzni… De nem tetszett neki a dolog. Talán így eshetett, hogy véletlenül beszakadt alattam a fahíd, és beestem a szakadékba. Két hétig tartott, mire kikeveredtem onnan. De megkapta a leckéjét az élettől, amikor az ember sleppje levágott fejeivel ébredt. El kell ismernem, szabályok ide vagy oda, nagyon örültem neki, bárki is tette… Természetesen nekem semmi közöm nem volt hozzá, ahogy azt a hivatalos kivizsgálás is megállapította.

Na, de mindannyian tudjuk, hogy hogy kezdődött a kis kiruccanásom. Ketten maradtunk a próbák végére: én és Deradius. A sith nagyvalaki, Darth Nememlékszem, természetesen nem engem választott, a “retkes kis korcsot,” hanem a sith tisztevérűt, mert majd biztos nagyra viszi. Én pedig ott maradtam, egyedül.

Namármost, éppen ültem az ágyamon a szobámban, gondolkodván erőteljesen azon, hogy vajh mi fog velem történni, amikor is egy csuklyás alak megjelent előttem. Nem tudom, hogy ki volt, de megremegett körülötte az Erő. Nem igazán éreztem olyat azóta. Azonban volt olyan kedves, és megmondta, hogy mivel nem engem választottak, ezért meg fogok halni, hacsak nem leszek olyan életrevaló, hogy kijutok a fővárosból. Téged ismerve, kedves Melaqis, hittem neki. Nem is bántam meg.

A hajó elkötésénél mi sem volt egyszerűbb. Dromund Kaas akkora, hogy alig veszik észre, ha valami elkallódik. Egy kis megfenyegetés, egy kis csúnyán nézés és a tréningkard bevetése mindent megold.

Meg sem álltam a Huttok birodalmáig. Ott simán el tudtam adni a hajóm, lett belőle egy kis pénzem. Elmentem fejvadászkodni, jutott belőle elég egy kis házikóra, meg arra, hogy fenntartsak egy szeretőt kívánalmaim kiéléséhez. Egész jó kis helyem volt ott. Nektek hála, volt annyi bennem már szökött tanítványként is, hogy a kisebb munkákat simán elvállaljam. Kis csellel, kis Erőbedobással még képzett harcosokat is le tudtam teperni. Őszinte leszek, az Akadémia egész jól kiképzett, nem panaszkodhatom. Kellemes életem volt ott, amíg nem küldtetek utánam három tanítványt. De, annak hála, újra itt vagyok. A szeretőm is bevetette magát, az egyikőjüket sikerült ki is ütnie meglepetésből, ez volt a veszte. Kár érte, nem volt rossz vétel.


Malaqis hagyta, hogy kibeszélje magát a szökevény. Amikor végzett, kikapcsolta a holorekordert, és letett egy kardot az asztalra.

- Ez mire kell? Harc mindhalálig? - kérdezte Zakor, felvonva szemöldökét. Nem fénykard volt, hanem egy vibropenge. Furcsállotta, hisz más a súlyelosztása, nehezebb, és használat szempontjából sokkal kevésbé verszatilis, mint egy fénykard. Noha, lehet hogy ez az a fajta, amivel ki lehet védeni egy-két csapást.

- Szerencsédre nem. Nem öltünk volna meg csak azért, mert elsőre nem választottak be. Viszont kiérdemelted magadnak, hogy elölről kezdd, egy rabszolgákkal teli csoportban - mondta neki. Az Erő segítségével villámgyorsan a nyakába tett egy rabszolganyakörvet - ez a jutalmad. És ez a kihallgatóterem a szobád. A fénykardot, valamint az ágyat pedig ki kell érdemelned. Holnap napkeltekor jön a rabszolgaszállító. Ha nem leszel ott fél órával előbb, pórázon foglak kiráncigálni. És hidd el, hogy élvezni fogom.

Elégedett kuncogással távozott Malaqis, az őrökkel és a holokorderrel együtt. Zakor megpróbált nekiesni, de egy szempillantás alatt a földre került, a nyakörv sokkolójának köszönhetően.






Egy felhőkarcoló hotelszobájában feküdtek ketten: a cathar egy zabrak mellkasára hajtott fejjel, a múltba merengő tekintettel, miközben két kar ölelte át. Egy fénykard volt az éjjeliszekrényen: egyszerű, jedi alkotta fegyver, fával bevonva, törzsi motívumokkal díszítve. A levegő gyengédséggel, szeretettel volt tele. 


- És utána mi történt? Miután elkaptak, és visszakerültél az Akadémiára.


Zakor sóhajtott.


- Elég egyszerű a történet. Minden indult elölről. A kiképzés, a szenvedés, a szenvesztés… Csak most nem a páholyos helyekről. Indult minden a rabszolga oldalról. Egy régi, nehéz, kényelmetlen fegyverrel, ami kétszeres hátrány. Tilos ugyanis az Akadémián a másik tanítvány megölése… de csak ha rajta is kapnak. És Malaqis sem volt kifejezetten oda értem. Így hát voltak konfliktusok.


Egy gyengéd zabrak kéz simította végig a cathar arcot, a sebhelyek mentén.


- Igen, így szereztem azokat is - adta hozzá a cathar.


- Mi történt?


Az új hely, ahova kerültem, nem volt fenékig tejfel. Idővel, és kis ügyességgel szereztem magamnak egy ágyat, matracot, takarót. Az elég volt. Viszont az új csoportban megint voltak rabszolgák, és kiválasztottak. Azonban a kiválasztottak közt csak sith tisztavérűek és emberek voltak, ezúttal.

Megesett, hogy frusztrációikat rajtam akarták levezetni. Az egyik próba alatt körbevettek, elkezdtek korcsnak hívni, és a többi. Hogy vajon mit keres egy állat a templomban, ketrecben a helye…


- Vegyél egy mély levegőt - mondta a zabrak, miközben végigsimította a hátát. Óvatosan, gyengéden beszélt. - Nincs érzelem, csak béke.


- Még mindig ezekkel jössz? - kuncogott Zakor, azonban ez a kis közbevágás megnyugtatta. - Dalaka, ezek a kódok már nem tartoznak ránk. Elvégre itt vagyunk, együtt.


Lényeg a lényeg, én vérfürdőre készültem. Biztos voltam benne, hogy a kiképzésem előnyömre válik, de a fegyverem és a létszám mindenképp hátrány.


Ekkor jött Kusshack a képbe.


Senki sem számított arra, hogy egy őrjöngő wookie hallja meg, hogy hogy bánnak velem, és veszi magára a dolgokat. Új volt a csapatban. És nem is egészen csak a gyakorló kardjára támaszkodott. Így esett, hogy végülis megúsztam a dolgot. Úgy nekiesett a tanítványoknak, mint egy bestia. Rá is fogtuk mindenre, ami él és mozog. És így kezdődött a szövetségünk is. Nem hiszem, hogy a Birodalomban lehet szó barátságról, hisz mindenkit elvakít a saját nézete, kultusza, gyűlölete, haragja… De ha létezik sith barátság, talán mondhatjuk annak. Együtt vészeltük át a próbákat. Én segítettem neki bepótolni azt, amit az Erő használatából és a tanokból be kellett, ő pedig edzőpartnerem és védelmezőm volt, amikor kellett. Próbákat próbákra halmozva nyertünk meg, vészeltünk át…

Viszont nem választottak minket. Mester mester után jött, választott, a tanítványok pedig elmentek. Mi pedig maradtunk. Egyre inkább elfogott a kétség, hogy hiába a sok munka, mégis csak az lesz a vége, hogy selejtesnek nyilvánítanak. Hisz ha nincs kinek a tanítványa lennél, akkor nincs rád szükség.

Ekkor jött egy reménysugár. Az Aréna.


- Ezt a két szót sem hallottam még együtt…


Meglehet, azonban én kifejezetten megörültem az esélynek. A megmaradt tanítványokat az összes csoportból összeszedték, és kaptak egy-egy gyakorlópengét. Én ugye a saját verziómat. Aztán pedig neki küldtek egymásnak. Mindenki mindenki ellen. Sokan voltunk, és amikor elmondták a szabályokat, hogy egy mester kíván egy tanítványt fogadni, mindenki egymásnak esett. Mindenki, kivéve mi.

Vállvetve harcoltunk. Ha már meg kell halnia egyikünknek, döntsük hát el egymás között, ez volt az elv. És rajtunk kívül csak egy páros fogott össze. Mikor már vörösre festettük az arénát, és csak négyen maradtunk, akkor vetettük csak be az aduászt.

Nekem nehezemre esett a rosszabb elosztású pengét használni, hiszen teljesen ellene ment a fénykardharcnak. Azonban Kusshack egy wookie. Erős, és féktelen haragú. Az Erőt a haragjával vezette a testében, hihetetlen harci tehetségre szert téve. A vívási stílusa is inkább hasonlít egy favágóra, semmint egy harcosra, ahogy csapkod vele… De tény, hogy dőlnek tőle az ellenfelek. Viszont innen jött az ötlet: Kardot cseréltünk. Ez mentett meg végül minket.

Nem volt egyszerű, de mi nyertünk. Úgy emlékszem rá, mintha csak tegnap lett volna. És arra is, hogy mennyire nem örült ennek Malaqis.

A mester felállt a nézőtéren és tapsolt. Kijelentette, hogy megmásítja döntését: mindkettőnket befogad. Ekkor Malaqis bekapcsolta a sokkoló nyakörvünket, hogy nem hagyja, hogy ilyen selejtes anyag sith tanítvánnyá váljon… a jutalma pedig egy fénykard volt, a mellkasába állítva. Bevallom, hogy ennek örültem, de egyben… Hiába kínzott egész életemben, valahol mégis csak egy apafigura volt számomra. Egy eléggé torz apafigura, de ő volt ott, nem pedig Umbrosius.

Aztán pedig jött Illum.


- Illum? Az egy jedi bolygó, hogy kerültek oda sithek? Én is ott szereztem a fénykardom - jött a válasz a zabraktól.


Nálunk sem volt annyira különböző a dolog. Annyit leszámítva, hogy először el kellett jutnunk egy erősen védett bolygóra. Egy kis hajót vittünk, amit jediktől kötöttünk el. Friss volt a dolog, szóval a biztonsági kódok is stimmeltek.

Mi a bolygó mélyéről indultunk, titkos, jedik által ismeretlen barlangokban. Egy lávafolyam mellett, egy elfeledett templom mélyében meditáltunk napokig, étlen-szomjan, mezítelen, felszerelés nélkül. A cél: megszerezni a kristályt és kijutni. Azonban csak a bolygó mélyén, a láva melege miatt éltük túl az éjszakát, felszerelés nélkül, a saját testünkre hagyatkozva csak ideig-óráig bírjuk a hidegben, hiába segít a bunda.

Én indultam el először. Éreztem valamit. Valamit, ami hív, szólít. Egy tiszta cseppet a hideg, ködös sötétségben. Így hát elindultam, követtem a gyenge kis jelet. Azonban nem voltam egyedül, más is ugyanazt a hangot hallotta.

Egy padawan, aki a saját kristályát kereste. Meg vagyok győződve arról, hogy ugyanazt a hívó szót hallottuk. Amikor meglátott, megrémült, de hát ki nem rémülne meg egy sötétségtől izzó, remegő, szőrös valakitől amikor éppen senkinek sem szabadna ott lennie. Viszont a ruhán és kommunikátoron kívül nem sok volt nála. Az Erő segített, kikaptam a kommunikátort a kezéből mielőtt jelezni tudott volna, és a karmaimra hagyatkoztam. Így szereztem ruhát és némi élelmet. Felerősödve, meleg ruhában tovább bírtam, és így találtam meg a kiberkristályom.

Mivel van padawan, ezért valószínűleg van egy egész csoport, akik minimum egy hajóval jöttek, és ez volt kiutunk záloga. Kifelé haladva vettem észre, hogy Kusshack merre tart: vörös foltok, félig szétmarcangolt, félig megevett holttestek mutatták az utat. Mire megtaláltam, neki is megvolt a kristálya. 

Szerencsére hallgatott rám, mivel nem voltam biztos benne, hogy egy csapat jedi lovaggal is olyan könnyű elbánni, mint a padawanokkal. Végül lopakodással, és a meglepetés erejével sikerült elkötni egy hajót és elmenekülni. Kiálltuk a próbát. A Darth, aki a Lovag mestere volt, engedte, hogy két tanítványt fogadjon; és mint kiderült, mesterem mestere az apám maga, Umbrosius. Így indult minden. De a többit már te is tudod.


- Igen, a többit már tudom. Belsavis, a találkozó… A titkos üzenetek, a rejtelmes légyottok… A kétség, a félelem, hogy vajon tényleg nem vagyunk-e kémek, akik csak információt vagy egy küldetést akarnak megszerezni, letudni… A rivalizálásból lett kötelék, a titkos éjszakák… Évek kellettek, hogy eljussunk idáig - mondta Dalaka, mosolyogva, ahogy egy masnival átkötött üveg pezsgőt bontott meg, és öntött két pohárba, az egyiket Zakornak nyújtva.


- Boldog évfordulót - mondta a cathar, ahogy elvette a poharat, és koccintottak. 


Miután ittak, Dalaka hátradőlt, mosollyal az arcán… A méreg pedig hatni kezdett. Kellemes bizsergés áradt végig a testén, majd pedig mély álomba szenderült.

Vihar dúlt Zakor szívében. Valóban boldog volt. Valóban szerette Dalakát. Magához vonta a szinte élettelennek látszó testet, és átölelte, miközben eleredtek szeméből a könnyek. 


- Sajnálom… De tudom, hogy nincs kiút. Megtalálnának minket. Megkínoznának, megtörnének, és megölnének. Így legalább… boldogok lehettünk.


Ekkor érezte lelkének viharában, a vágyban, hogy együtt maradhassanak, a sötét éhséget, ami magához hívta. Ahogy engedett a csábításnak, érezte, ahogy átfolyik rajta Dalaka egész lénye. Pillanatok, elsuhanó emlékképek, érzelmek… A boldogság, és a szeretet, amit Zakor iránt érez, mind a lénye részévé vált ahogy elnyelte. Az első, és legmélyebb élmény volt, amikor az egyetlen olyan lényt szívta el, akit szeretett. Míg mások csak táplálékká váltak benne, Dalaka lényét magába zárta. Ahogy elsínylett, és elhalványodott az élet a zabrakban, és teste üres porhüvellyé enyészett, Zakor a párnák között zokogott.

Egy örökkévalóság lehetett, de megnyugodott. Mélyre zárta érzéseit; nem akart olyan lenni, mint a legtöbb sith. A kínja, a szeretete, a szenvedése, a gyűlölete az övé. Nem az érzései uralkodnak rajta, ő uralkodik rajtuk. Ezen meditált, amíg teljesen nem érezte magát késznek, hogy kiszakadjon az elmúlt évekből, és befejezze a küldetését. Nem tudja, mennyi idő lehetett. Egy perc, egy nap… egy hét? Egy hónap? Egyetlen, élethosszig nyújtott pillanat?

Magához vette Dalaka fénykardját és nyakláncát, melyeket azóta is hord és használ. Majd pedig a zabrak kommunikátorát, ami még mindig tele volt használható biztonsági kódokkal és kapcsolatokkal jedi templomokhoz és bázisokhoz.

Kicsempészte a testet. Elvitte a kedvenc helyükre, egy erdőség mélyére. Dalaka nagyon szerette az egyik tisztást, ahogy a fák közötti félhomályt megtöri a szabadon beszűrődő fénysugár a rendszer napjaiból és holdjaiból. Megásta a sírt, belehelyezte a testet. Egy halk dalt dúdolt, amit ő tanított neki, miközben eltemette. Egy kis facsemetét ültetett fejfa vagy kőrakás helyett. Úgy vélte, hogy azt jobban értékelné a zabrak.

Miután összepakolta mindkettejük holmiját magának, felhívta a mesterét.


- Sikerrel jártam. Megszereztem a hozzáférést. Indulhat a küldetés második szakasza. Hamarosan indulok haza.


Ekkor érezte először azt az új éhséget, ami végigkísérte eztán egész életét.

Üdv!
Szép terjedelmes ET volt egy keserűbb végezettel. Mindent egybe véve jó az ötlet az elgondolás túltárgyalva, kezdő statjaid:
Padawan/Tanítvány: 18 pont +2 képesség
+ Affinitás az Erő Elszívás képességre
+ Sith léted miatt +5 Közelharc